📚 Könyvajánló 📚
Az igazi szörnyek sokkal közelebb vannak, mint gondolnánk.
Los Angeles hegyei között brutálisan elgázolnak egy férfit. Látszólag. Ugyanis egy holttest nem hazudik, és a boncasztalon az orvos szikéje alatt kiderül, hogy a balesetet valaki megrendezte, hogy elfedje a férfi halálának valódi okát: a rideg és kegyetlen kínzásokat. Amikor pedig gyanús körülmények között felbukkan egy újabb tetem, Robert Hunter nyomozó rádöbben, hogy egy vérszomjas és rendkívül számító sorozatgyilkossal állnak szemben. Valakivel, aki ki tudja, mióta űzi háborítatlanul a maga embertelen játékát, az indítékai pedig ismeretlenek.
De mégis hogyan lehet kivizsgálni olyan gyilkosságokat, amelyek áldozatai között első ránézésre semmilyen kapcsolat nincsen, és nem tudni, mivel érdemelték ki a könyörtelen kínzásokat? Miként lehet elkapni egy gyilkost, aki nem hagy maga után nyomokat? És hogyan lehet megállítani egy fantomot, akinek a létezését senki sem tudja bizonyítani?
Előre is elnézést kérek, de aki követ, tudja: ha erről a szerzőről van szó, akkor már nem kicsit vagyok elfogult! Mi volt ez megint, kérem szépen? Egy újabb zseniális regény a szerző tollából. Chris Carter a Robert Hunter-sorozatot ezúttal egy 13. kötettel koronázta meg.
Szerintem simán kijelenthetem, hogy nincs még egy olyan szerző, akinek ennyi regénye lenne, és akinek az összes könyvéről azt tudnám mondani: hűha! Imádom! Mert akadnak szerzők sok kötettel, de ilyen mennyiségnél akarva-akaratlanul mindig vannak gyengébb darabok – legalábbis számomra. Na, nem Chris Carternél. Előtte még mindig csak fejet tudok hajtani a zsenialitása miatt. Ehhez nyilván nagyban hozzájárul a sokat látott, mérhetetlen szakmai tudása is, amellyel részről részre elkápráztat bennünket.
Ezúttal egy olyan gyilkost vesz üldözőbe a kedvenc nyomozópárosunk, aki öngyilkosságnak állítja be a haláleseteket. Robert és Garcia most is a sűrűjében találják magukat. Nagyon jó volt hosszabb kihagyás után újra olvasni róluk. Egy olyan páros ők, akikről én személy szerint sosem fogom megunni, hogy olvashatok.
Carter ismét megcsillogtatja a tudását. Megkapjuk tőle a már megszokott stílusú történetet, mégis ezúttal is kapunk valami újat. Tovább pörög két kedvenc nyomozónk sztorija. Ami viszont nem változik, az a történet brutalitása.
A szerzőt olvasva mindig elgondolkodom azon, milyen beteg világban is élünk. Mert még ha ezek a regények csupán a képzelet szüleményei is, ott motoszkál a gondolat, hogy az író ebben a világban dolgozott, látta mindezt. Hogy ezek a szörnyűségek bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Hogy mennyi beteg, elborult elme rohangál köztünk, akikről sok esetben nem is sejti az ember, mire képesek. Sosem lehet senkit igazán kiismerni – és ez mindig ijesztő tud lenni.
Mert a sztori ezúttal is brutális. Számomra különösen akkor, amikor a történet az áldozatok szemszögébe, életébe is bepillantást enged. Olyankor mindig sokkal nehezebb olvasni róla, áldozatként átélni mindezt. Tudjuk, hogy Chris regényei nem a finom lelkű, rózsaszín világot kereső olvasóknak készültek. Mélységesen elgondolkodtatóak – most is. Kegyetlenek, félelmetesek, eszelősek és nagyon is agyalósak.
A félelem és a rettegés mellett, amit a szerző még mindig remekül elő tud idézni a részletes és érzékletes leírásaival, továbbra is imádom, ahogyan a kedvenc nyomozóink dolgoznak. Nem csak ők ketten, hanem a már megszokott csapattal együtt. Imádok olvasni róluk, arról, ahogyan kezelik ezeket a helyzeteket.
Ráadásul külön pluszpont, hogy a sok sötétség és félelem ellenére az író mindig csempész a történetekbe humort, nevetést, szép és boldog pillanatokat is. Ezúttal sem volt hiány ezekből. Mindig jó olvasni, hogy ezek a kegyetlen és brutális dolgokat átélt nyomozók még mindig tudnak nevetni, ugratni egymást. Ezek a részek tökéletes ellensúlyt adnak a durvább jeleneteknek.
Az utolsó bekezdések… szakadtam a nevetéstől. Óriásiak ezek a karakterek – és maga a szerző is, amiért ilyennek alkotta meg őket. A történet hozta a tőle elvártat: brutális gyilkosságokat, azok részletes bemutatását, az áldozatok és a szereplők alapos kidolgozását. Ahogy minden apró szálat összekötött, és ahogy a gyilkos fejébe mászott… csak annyit tudok mondani: le a kalappal!
Ismét egy utánozhatatlan Chris Carter-élmény. Köszönöm!
Ha szeretitek a krimiket – azon belül is a véresebb fajtát –, akkor ez a ti regényetek. Chris Carter rajongóinak kötelező darab a polcra. Aki pedig még nem olvasott tőle, adjon neki egy esélyt: vedd meg a sorozat első kötetét, és hidd el, nem lesz megállás. Robert Hunter és csapata azonnal a te kedvenced is lesz!
Ha kedvet kaptatok és szeretnétek beszerezni, akkor KATT IDE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése