Henry inspiráló története a reményről." – Linda Rader Overman, írónő
Mindent elvesztett. Mindent túlélt. Mindent elmesél.
Henry Oster mindössze ötéves volt, amikor 1933-ban Hitler hatalomra lépett. Ő volt az utolsó túlélője a 2011 zsidónak, akiket összeszedett a Gestapo, és deportált Kölnből. Henry azt remélte, hogy az auschwitzi lótenyésztő istállóban végzett kemény munkájának köszönhetően nehezen lesz pótolható, és így életben maradhat.
Ez a gondolat erőt adott neki a túléléshez, és egyike lett annak a 23 embernek, akik élve kerültek ki a koncentrációs táborokból a háború után.
Henry Oster és Dexter Ford szerzőpárosa egy szívszorító és felejthetetlen igaz történetet mesél el, amely lerombolja az emberiségbe vetett hitünket, majd újra felépíti azt. Megmutatja hogy a földi pokolban egyedül, elfeledve már csak a remény marad.
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon köszönöm az Álomgyár kiadónak, hogy elhozta nekünk ezt a könyvet! Azt is, hogy elolvashattam!
Egy könyvet, ami egyszerre hátborzongató, dühítő. Mégis vannak gyönyörű pillanatai, reménnyel teli momentumai.
Olvastam már néhány ilyen történet, ami a II.Világháborúról szól, azon is belül is holokausztról. Nekünk, az Álomgyár kiadónak is elég sok ilyen van. Tőlünk viszont ez volt az első. De az biztos, hogy nem az utolsó.
Múlthéten olvastam ki, de még mindig nem engedett el. Azóta is sokat jár a gondolataimban. Ez a könyv, inkább így nevezem mert nem is teljesen regény. Ez meglepetés volt számomra, de abszolút kellemes. Hogy regény helyett inkább egy elbeszélés. Mint egy interjú elmesélve. Mégis így szerintem sokkal jobban átjön az olvasónak.
Egy igaz történeten alapuló elbeszélés. Aki pedig ezt a történetet elmeséli nekünk, nem más mint Henry Oster.
Maga a könyv külseje igazán szívet tépő és gyönyörű egyszerre. Abszolút illik a történethez. Akárcsak a cím.
Nyilván annyi mindent szeretni tudni, olvasni az ember. Sok ilyen témájú, szomorú mégis gyönyörű történetről olvashatunk manapság. Ami szerintem rendben is van. Mert igenis tisztában kell lennünk ezekkel a fájdalmas és dühítő tettekkel. Ismernünk kell, még akkor is ha így olvasva is iszonyatosan fájdalmas. Hát még azon kevesek számára, akik mindezt túlélték. Tanulnia kell belőle az emberiségnek. Kellene. Hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Pedig sajnos most is elég elcseszett egy országban és világban élünk. Csak remélni lehet, hogy ilyen és ehhez hasonló soha nem történik újra. Bár így is rengeteg borzalomról hallani. Hogy nem fogadjuk el az embereket olyannak amilyen. Elég szomorú ez. Úgy fest még ezekből, ennyi borzasztó dologból sem mindig tud tanulni az emberiség...
Ezért is kell néha ilyen regényeket olvasni. Igen, itt is Henry borzalmas éveket élt meg. Már kisfiúként. Mikor elhurcolták őt a szüleivel. Egyik koncentrációs táborból a másikba került. Sosem tudva, hogy mi fog történni vele. Folyamatos rettegésben élni, megpróbálni mindent megtenni azért, hogy túléje a kevés élelem ellenére, ne legyen beteg. Megannyi dolgot átélt. Nem sok jó történt vele. Sőt! Mégis néha ott pislákolt a remény. Hogy hátha legalább ő túlélheti mindezt.
Elképesztő volt olvasni. Ezért is tetszett nagyon, hogy nem egy rendes történet volt. Semmi fikció, képzelet szülötte momentum nem volt benne. Henry maga mesél el mindent ami vele történt. Mégis amolyan regény formába szedve. Ha lehet ilyet mondani, csodálatosan leírva.
Abszolút nem volt meglepő, hogy mindent mennyire részletesen, érzékletesen tudott átadni. Azt hiszem sajnos ez egy olyan dolog lehet egy ilyen szörnyűséget túlélő esetében, amit sosem felejt el. Végigvitt rajta a történet, miként próbálta és élte is az életét mindezek után. Természetesen ez az egész életére rányomta a bélyegét. Szó szerint.
Elindul a történet, amit még egy kisfiú mesél nekünk. Aki éli vidám, boldog, nyugodt mindennapjait a szüleivel. Aztán itt a háború, kezdődnek a megkülönböztetések, amik a zsidókat érik. Még most is iszonyatosan felbosszant ha eszembe jut. Már akkor miket kellett elviselniük.... Felfoghatatlan, hogy ilyen megtörténhetett. Az pedig még inkább, hogy néha még ma sem fogadnak el minden embert olyannak amilyen. Legyen az bőrszín, vallás, vagy akár a szexualitás.. Úgy tűnik az emberi faj csak papol, mégsem képes ennyi borzalomból sem tanulni. Természetesen nem mindenkinek inge szóval....
Éli az életét ez a kisfiú, ami szép lassan lesz egyre nehezebb. Bántják őt az iskolában, a családja elveszíti a munkáját, az otthonát. Ha ez még nem lenne eléggé rossz, el is viszik őket. Már mindez elég nehéz és összetöri ez embert ahogy olvassa. Pedig mégcsak ezután jön, hogy a szüleivel haláltáborokba viszik őket. Amit nem mindenki él túl.... 💔😢
Szívszorú volt Henry elbeszélét olvasni. Miként indult a gondtalan kisfiú élete. Hogy miként kellett nagyon hamar felnőnie, felnőtt fejjel megpróbálni mindezt túlélni. Egyik tábort a másik után. Mégis néha azt hiszem, hogy hinni kell a szerencsében. Sokszor volt jó helyen, jó időben talán? Mert másban hinni ezeket átélve, ő maga már nem igazán tudott. Amit abszolút megértek.
Szerintem mindenki látott már videókat, intejúkat túlélőkkel, akik meséltek. Vagy olvasott könyvet. Én magam is. Mégis ezúttal is kaptam új információkat ezekről az időkről. Amitől még jobban fáj mindebbe belegondolni. Nem mondom, hogy átélni, mert egy picit lehet sikerülhet, de ezt a mennyiségű szenvedést, félelmet, fájdalmat, reménytelenséget így sosem lehet. Azok tudják, akik valóban ott voltak. És akik egyre kevesebben vannak már.
Szinte minden momentuma ennek a könyvnek fájdalommal teli. Mégis ha mondhatok ilyet, gyönyörű is. Hiszen megmutatta, hogy azért néha egy halvány reménysugár felcsillanhat néha. A sok borzalom közepette. Hogy a rokonai, akiket ott megismert, nem is mindenki élte túl, neki talán sikerülhet. Hogy eljönnek értük és felszabadulhat.
Nehéz olvasvány, de mégis megéri. Ismerjük és tudjunk ezekről. Végig elszoruló szívvel olvastam ezt a történetet. Ahogy Henry mindent elmesélt. A legapróbb részletekig.
Bemutatta miként indult az élete, amikor még minden rendben volt. Majd a tábori életeit. Ha lehet egyáltalán így nevezni. A harcait inkább a túlélésért. Megdöbbentő volt, fájdalmas. Mégis a későbbi életét is bemutatja. Ami pedig már reménnyel teli. Mi történik a táborokban és utána. Egy fiatal fiú, majd felnőtt férfi életét követhetjük végig. Ezekről az időkről már kicsit könnyebb szívvel olvastam.
Mégis összességében az egész egy megrendítő, fájdalmas olvasmány. Amiből kiderül miként lehetett mindezt túlélni. Feldolgozni egyáltalán, ha ez lehetséges. Inkább elfogadni, hogy mindez megtörtént vele. Megtudhatjuk milyen élete volt Henry Osternek.
Ha mondhatok ilyet, az idei év egyik kedvence lett ez a regény. Beférkőzött a szívembe. Annyira nehéz volt, szomorú. Nem kevés könnyet elhullattam az olvasása közben. Mégis voltak boldog, reménnyel teli és szép pillanatai is.
Ajánlom mindenkinek, hogy ismerje meg ezeket az időket Az auschwitzi lovászfiú szemén keresztül. 💔 Plusz a könyv szinte minden fejezetéhez, az adott részekhez fotók is vannak csatolva.
Idézetek:
" Amikor a felszabadulás utáni reggelen felébredtem, eltartott néhány percig, hogy rájöjjek, ez nem csak egy újabb álom amiből hamarosan felébredek, és azon kapom magam, hogy ismét abban a pokolban vagyok, amely hosszú évek óta az életemet jelentette. "
" Egy dolog viszont nem volt: kiabáló németek. Senki sem parancsolt meg nekem semmit...nagyon furcsa érzés volt. Mintha az éjszaka folyamán megsüketültem volna. "
" Nehéz feladni a reményt, ha az ember megpróbál meggyőzni valaki mást arról, hogy ne tegye. "
Értékelés:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése