Jennifer L. Armentrout - Shadows

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Elnéztem azért az értékeléseket és lehet többnyire én leszek az egyetlen aki nem adja meg a maximális 5 csillagot a könyvre. Nemtudom eleve tartottam tőle, hogy milyen lesz még így is, hogy az imádott sorozatom része a Luxen sorozaté. 

Ebben a történetben kivételesen nem az eddigi főszereplő párosunké a főszereplő hanem a másik Daemoné, vagyis Dawsoné a főszerep és persze a már ismert párjáé Bethé. 

Ismerjük már ugye valamelyest a párost hiszen sokat voltak jelen a történetetben még akkor is ha éppen szó szerint nem. Hiszen ahogy elkezdődött a sorozat a párost mindenki halottnak gondolta tehát csak így hallhattunk róluk. De ugye idővel kiderült, hogy ez nem teljesen így van és ők is bekapcsolódtak a történetbe. 

Furcsa volt ezt a könyvet a kezembe venni a már említett indok miatt, hogy nem Daemon és Katy a főszereplői akiket imádok. Még így is kétkedve kezdtem neki, hogy a  másik zöld szemű istenről is olvashatok végre. 

Kicsit sem titok ugye, hogy teljesen és megingathatatlanul Daemon párti vagyok és kijelenthetem, hogy ez így is maradt. 

Persze itt azért jobban megismerhetjük Dawsont is mert eddig ugye erre nem volt ennyire lehetőség. És nekem annyira nem jött be. Maga a karaktere sem. És nem azért mert ott van Daemon. Ha nem lenne szerintem én akkor sem ájultam volna el tőle. Hiába ugyanolyan tökély mint az iker testvére, legalábbis külsőre. Engem nem fogott meg. Nem is tudom, hogy írhatnám le, hiszen imádom a romantikus dolgokat, töriket és pasikat de nem ennyire. Nekem túl csöpögős volt a sztori is. Mind Dawson mind Beth. Ahogy ők mondták nekem ez nagyon cukor mázas volt. 

Tetszett persze valamilyen szinten, hogy végre azért a sokat emlegetett Dawsont is megismerhettük, de tényleg teljes ellentéte a testvérének. 

"Dee ritkán csinált bármit is lassan. Mindig ő volt az, aki kimeríthetetlen energiával rendelkezett. Dawson a nyugis típus. Én pedig – nevettem halkan – a bunkó típus." 

Daemon az Oblivionban ezzel a mondatával tökéletesen le is írta amire gondolok. Ugyanakkor leszámítva ezt az egész cukormázas dolgot és a külsejüket igenis van amiben hasonlítanak. Mégpedig, hogy ha szeretnek valakit akkor azt tiszta szívvel teszik és bármire képesek érte. Ez itt nála is ugyanannyira tetszett mint Daemonnél. 

Beth karakterére nálam ugyanaz vonatkozik mint Dawson esetében. Nekem a szókimondóbb, kevésbé rózsaszín felhőn lépkedős Katy sokkal szimpatikusabb. Nemtudom de ez az egész nekem annyira nem jött be. Persze kellett ez a sorozathoz, hogy az ő előzményeiket is megismerhessük. 

Azok után ahogy a sorozatban olvashattuk róluk, nekem furcsa volt de ugyanakkor jó visszarepülni az időben és így is megismerni őket. Mert ugye ahogy először olvastunk róluk cseppet sem ezek a szerelmes, fogjuk rá gondtalanabb fiatalok voltak. Pokoli dolgokon mentek keresztül mire mi találkozhattunk velünk és jó volt nyugisabb körülmények között olvasni róluk, hogy végül is hogyan ismerkedtek meg és jutottak el oda ahová. 

Ez tetszett benne, mint mondtam a karakterek nekem annyira nem jöttek be. Daemont és a beszólásait még mindig imádjuk. Őket kettejüket  együtt a testvérével szerettem. A kapcsolatukról olvasni. Főleg így, hogy képbe került egy emberlány aki nagy veszélyt jelent rájuk. És ugye nem kell Daemont bemutatni ha a testvérei védelmezéséről van szó. Emiatt nem kis viták alakultak ki kettejük között. Imádtam a szócsatáikat és, hogy mindennek ellenére egymás mellett álltak. 

Remekül áthozta ezt is az író nő. De jobban belegondolva végtére is ez így volt jó, hiszen nem lehettek a karakterek sem olyanok mint a másik párosé. Nekem mégsem jött annyira be, hát van ilyen. 

Dee-t még mindig szeretjük. Imádtam együtt a három testvért. Na nem így a Thompson testvéreket. Ott csak Adamet kedvelem. A másik kettő..... brrrr... 

Nemtudom de ha ezekről a könyvekről van szó írásban sosem tudom normálisan kifejteni a gondolataim annyi minden kavarog a fejemben de remélem azért nem lett olyan vészes :) 

Tetszett, de megmaradok az eredi történetnél és párosnál. Kiegészítésnek, hogy jobban ismerjük az előzményeket persze nem volt rossz. Sajnálom, hogy ez hiába Dawson könyve mégis a másik zöldszeműt emlegetem de ezt a mondatot a későbbiekben szívesen megmutattam volna Daemonnak:)

"– …Legközelebb majd azt vesszük észre, hogy te is egy emberrel jársz? 
Daemon hangos nevetésben tört ki. 
– Na, hát azt várhatjátok!" 

Ami a végét illeti szerintem lehetett volna hosszabb könyv akárcsak a többi, hogy arról az elfogásuk utáni időszakról is olvashassunk. Bár mivel ez Katyvel is megtörtént már ízelítőt kaphattunk belőle nekik is mint kell/kellett keresztül menniük. Egyébként pedig ismét le a kalappal az író nő előtt amiért nemcsak ezt hanem az egész történetet így kitalálta és felépítette egy olyan sztorivá amit ennyien imádunk. 

És a végére azért pár kedvenc idézet :)

"– Szerettem volna bemutatkozni – lépett oda a fiú. – A nevem Dawson Black. Én vagyok a… 

– Az iker, aki mögöttem ült angolórán. 
Dawson arcára kiült a meglepetés. 
– Honnan tudod? A legtöbben nem képesek megkülönböztetni minket. 
– A mosolyod. – Bethany elvörösödött, és szerette volna felpofozni saját magát. Amosolyod. Nahát! Lepillantott az órarendjére, és akkor jött rá, hogy a második emeletre kell mennie. – Úgy értem, a másik nem mosolygott egyáltalán. Egész órán. 
Dawson halkan nevetett. 
– Na, igen, attól fél, hogy ha mosolyog, korán megráncosodik."  

"– Na, jó. Megijeszt. 
– Csak ugat, nem harap. – Dawson megsimogatta a karját. 
– Mondod te – vágta rá Daemon." 

"– Várj! Lépjünk vissza! Elvesztetted az önuralmadat a csók miatt? 

– Igen. 
– Nahát! – (…) – Tényleg nagyon, nagyon kedvelheted. 
– Úgy van. – (…) 
– Engem még sosem csókoltak meg így. 
Dawson mosolya lehervadt. 
– Hát ne is! És ha mégis, nem akarom tudni. 
– Hé, most van az, hogy mindenki mindent elmond, nem? 
– Nem."

Többet nem is kotyognék erről, jöjjön az értékelés: